ozekifutó

Fejem a párnán van már

De fogam még

Egy árva mogyorószemet

Őröl halálra.

A holnap küszöbén

Még itt vagyok a mában

Még fél-éberen nézek hátra.

Csíkos pizsamámon

Hunyorgó csillagok nevetnek

Testem balra fordítom,

Lábam jobbra, arcomat keletnek.

Karom karolja

Paplanból gyúrt

Puha rongybabáját

Álmatlan szemeim szárazan

Az égre merednek.

Két ló, lassan bandukolva megyen

Túl az Óperencián

Keresztül az Üveghegyen.

Áttaposnak fénylő réteken,

Vad mocsarakon.

Át a felhőkön, át a végeken.

Kik ők? Tán két jó barát lehet

Vagy jótestvérek

Kik keresik a többi lótestvéreket.

Vándorolnak zengő-bongó földeken,

Baktatnak tova

Háborúból itt hagyott csatalovak

Két szelíd katona.

Ne haragudj

momentán

elfogyott a tarisznyámból minden jó

csak egy kis morzsa van

kenyérhéj meg egy kis dió

Kiette az idő meg a

sok nagymarkú, éhes ember

kik elvesznek, ha nekik kell

másra gondolni nem kell

add-ide emberkék

két kézzel esznek

egy falatért azonnal megvesznek

Én meg itt állok üresen, boldogan

nincs semmim, de az biztosan

Majd új tarisznyát szerzek valahogy

mint eddig is ahogy

tudtam, boldogulok

Kösz, ...

Nyugalom van. Este.

Pár perce lányom még

elbújt babáját kereste.

Kinn elsuhan pár fénycsóva

még a főúton sietve.

A csap nem csöpög,

egy utolsót még

a mosdóba köp,

vár reggelig,

vasízű vérét

addig már nem veszik.

A holnapot várja minden,

a mai már nem kell,

nincs is itt, távozott éjfélkor,

szó nélkül ment el...

Itthon minden úgy van

ahogy hagytam őket

vagy húsz éve -

ahogy fejfák díszítik a temetőket,

könyveim a polcon

jobbra balra dőlnek,

régi ágyamban párnáim

kisírt álom-koncon

marakodva gyűrik egymást...

minden olyan mint rég

csak én nem vagyok itt,

s már soha nem is lehetek

hogy megéljem újra

hogy telifújjam élettel ezeket 

a régi kopott, elvérzett,

elcsiszolt emlékeket...

2015.12.26

Beszippant a köd

Nem látok sokat

Inkább csak hallok

Elhaló városi zajokat,

Kutyaugatást, zihálást

(Az én lehetek, mert elég erős)

Messze lenn csobban a víz

Kacsák vagy egy kósza evezős

Egyenként tűnnek elő a fák

Majd lassan elenyésznek

A semmi vesz körül s én középen

Egy pontnyi része vagyok az egésznek...

Este van, csönd van.

Nem libben semmi

Én akartam így,

én akartam egyedül lenni.

Most itt vagyok, s itt ül

egy régi ismerős is, a Magány.

Jól érzi magát, remekül

mulat rajtam, vagány

gallérja feltűrve s néz

mögüle szúrós, kutató szemmel.

Egy-egy gesztusa régi barátot idéz

ki elviharzott  szerelmemmel,

a lánnyal, ó a szőke múzsa!

Itt maradt belőle a bánat,

ingemen a rúzsa,

vörös folt, egy véres szívtalálat.

...

...mert ez a legkönnyebb.

A versírás jön, ha hívom, 

Csak gondolok rá és segít, 

Ha az ürességgel,  bajjal,  rosszal,  magánnyal, 

Egyedülléttel bajos harcomat vívom.

Felcsatolom papír-pajzsomat, fogom tinta-kopjám

Fejemre könyvet teszek

Nem lesz könnyű küzdelem,

Most a legrosszabbal kell szembenézzek :

Magamat keserű küzdelemre hívom.