Kolonics Gyurival kétszer biztosan találkoztam. Még ha az emlékek oly távoliak, azért rémlik, hogy egyszer együtt edzőtáboroztunk. Ja, nem, én nem kenuztam, csak ő. Csak a baseball tábor is ugyanott volt, ahol ők, Dunavarsányban. Emlékszem, nagyon jó volt a kaja és végtelen mennyiségű. Egy ilyen római dorbézolásokat megidéző fullos vacsora után ültünk le pihegni egy kicsit a közösségi helyiségbe. Mikor is Koló megjelent egy szép nagy dinnyével, amit kettévágott, és szép lassan, komótosan másodmagával elfogyasztott. A másik emlékem a szegedi maty-éri pálya lehetett, ahol is én a befutó kamerán voltam, egy szabályos szigeten, a víz közepén. Szembe jöttek a fiúk, lányok, én meg szépen mindig lekövettem a győztest szemből. S nemegyszer volt, hogy Koló jött szembe…

Egyszóval még személyes kötődésem is volt a hétvégi Kolonics emlékfutáshoz, ha nem is sok. De maga az esemény is jónak ígérkezett, egy félmaraton a rómain, kedvenc edzőhelyemen. Ismerem már minden kövét, gödrét, jólesik itt futni. Emlékszem tavaly is volt ilyen esemény, csak akkor lemaradtam róla, úgy szereztem tudomást, hogy pont lementem futni, mikor is gyanús volt hogy milyen sokan futnak még. Meg frissítőpontok. Kínáltak engem is, de én versenyen kívüliként nem éreztem, hogy elfogadhatom.

Reggel csodálatos idő fogadott, kb. 6 fok, és szakadó eső. Ez kimondottan motivált, szeretek esőben futni (úgyis vizes leszek), ez kb. az első tíz percben zavar valamelyest, aztán már simán nem. Meg kipróbálhatom az új, kínai futó-esőkabimat, kiváncsi vagyok mit tud. (jelzem, bevált. Szépen megvédett az esőtől, attól nem is lettem vizes. Bezzeg az izzadtság, na, az benn maradt.)

Népsziget, szuper parkolóhely, kis séta a rajtig, ott már gyűlik a tömeg, ázik szépen mindenki. Hangosbemondó kislány szakadatlanul teszi a dolgát, mond valamit, de senki se érti. Fut a rövidtáv, a középtáv, óriási kavarodás. Felveszem a rajtszámot, rajtcsomag. Kigyomlálom, a reklámpapírok már úgyis eláztak, az alma megy a zsákba, ruhatár, zacsi lead. Van még kis idő, hogy körülnézzek, mozogjak egy kicsit, bemelegítsek. Elsétálok a Marina-partra meg vissza. Hömpölyög a tömeg, mindenki futni akar.

Rajt, fuss. Hosszú egyenes lenn a szigeten, aztán föl a hídra, át Budára, szabadítsuk ki Táncsicsot! Le a Római partra. Sár és locs-pocs. Mégis, ennek jobban örülök, mintha a lángosos-kolbászos-halas vendégsereg között kellene szlalomozni. Az most nincs, valahogy nem jönnek az emberek, pedig hétvége van… Végig a parton, csodás. Csak egy-egy kósza kutyasétáltató. Föl a gátra, át a patakon, a váltók itt váltanak, mi megyünk tovább a révhez aztán be az erdőbe. Visszakanyar, rendezők irányítanak, szegények áznak itt az esőben. Visszaúton már teljesen elmerülök a gondolataimban, majdnem nekiszaladok az összekötő hídnak J Fel vissza, kicsit meg is nyomom, nem vagyok fáradt, kimondottan friss vagyok, mint aki eddig aludt. A karjaim egy kicsit nehezek, gondolom, a tartástól elfáradtak.  De mégis, valahogy furán nehezek. Meg lötyög. Hm. Hát azért, mert az esőkabát ujjában szépen összegyűlt egy jó pohárnyi víz, gondolom a saját izzadtságom, itt nem tudott kifolyni, hát cipeltem serényen. Gyorsan kifolyattam elöl, vicces, ez az első versenyem, ahol adok is le vizet, nem csak kapok.

Jó erős tempóval futok át a hídon, aztán le, aztán be a célba. Na, azt egy kicsit elszámoltam, a sokadik kanyar után sem akart az a fránya a kapu feltűnni, én meg a tempót most már lejjebb nem adom ugye, úgyhogy csak sikerült lógó nyelvvel beérkeznem a célba. Érem, alma, víz. Almából kunyiztam egy extrát, jól nézett ki.

2:12:58 - Nem rossz idő, egy héttel a maraton után…