Este van, csönd van.
Nem libben semmi
Én akartam így,
én akartam egyedül lenni.
Most itt vagyok, s itt ül
egy régi ismerős is, a Magány.
Jól érzi magát, remekül
mulat rajtam, vagány
gallérja feltűrve s néz
mögüle szúrós, kutató szemmel.
Egy-egy gesztusa régi barátot idéz
ki elviharzott szerelmemmel,
a lánnyal, ó a szőke múzsa!
Itt maradt belőle a bánat,
ingemen a rúzsa,
vörös folt, egy véres szívtalálat.
Mondd komám, vén gazember,
meddig ülsz itt szemben
s kártyázol az életemmel,
hogy legyőzz százszor engem,
s miért nem hagysz itt
oly könnyedén, mint mások?
Te talán ismersz kicsit,
te tudod itt mik a szokások.
Visszajössz mindig, ha kell, ha nem
Lehetek én boldog akár,
Lehet bárki velem,
Te megjelensz s a vár,
mit sárból és álmokból oly sietve
s lelkesen építettem - leomlik hirtelen,
S te ott állsz megint, nevetve...
Én sírok kicsit, de sáros kezem felemelem
és kezdem újra veled harcomat,
míg lesz bennem erő,
míg lesz, ki megcsókolja sáros arcomat.
2015.12.18.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.