ozekifutó

Nem, nem fogok minden egyes hosszúfutásról hosszú ódákat írni. Egy-egyet max, minden hétvégén...

Közeleg a maraton, hó végén, márc. 25.-én vár a nagy megmérettetés. Szép, nagy kihívást gyártottam belőle már fejben előre, már-már megmászhatatlan hegyet tapasztottam össze belőle, még a végén nem fog sikerülni. Nem, ezt le sem írtam, sikerülni fog.

A felkészülés új szakaszába lépett érzésem szerint, mert az eddigi hétvégi másfél-két órák finoman megduplázódtak. 3, 3.5, 4 óra lett a legutóbbi, a félmaratonos extra órást ne is említsem. Pihenős hét nuku. Vagy a négyórás lenne az? Lehet. Mindenesetre most ennyi volt. Ezekben a fél órás emelésekben az a jó, hogy nem érzed teljesíthetetlennek, ha agyon vagy pakolva, akkor is egy doboz gyufát még rá lehet dobni. Meg még egyet... Ősszel a négy óra hallatán is megrogytam volna, nemhogy lefutni. Annyit még egyhelyben ülni sem tudok. Így viszont, szépen szeletben adagolva hozzászoktam, nem aggódtam a szokásosnál jobban a teljesítése miatt.

A Viki egy kicsit előrébb tart, neki már öt óra a terve, hát fussuk együtt. Gyorsan ledarálta az elejét, így már egy órányi futással a lábában találkozott velem, hogy a maradékot letoljuk. Tervem szerint a Rómain leszaladunk, ami meg is volt, majd némi kitérő után új szerzeményemet, a romantikus Északi összekötő hidat vettük célba. Ezzel és az újpesti hangulattal teljesen elkápráztattam futótársnőmet, kb. egy óráig nem is szólt hozzám. Van egy olyan érzésem, hogy a jövőben soha nem fog erre jönni...

Visszafelé is megcsodáltuk a hidat, zselézés, italozás. Jól haladunk, pulzus rendben, jó helyen, e1-es vonal alatt. Bár alacsonyabb tempót terveztem, nem szólok, majd a végén úgyis lassulunk. (Ja, persze). Két óra eltelt, visszaérünk a kocsihoz, ahol újabb űrtasakok felvételére kerül sor. Előkerül némi kóla, banán, talán piknikezhetnénk. De nem, nem, nekem most egy kis tempóváltás jön, eggyel magasabb zónában. Vikinek búcsút intek, egy órára végre saját tempót mehetek! Ő balra el, én beveszem magam a rengetegbe. Azaz fel, a Megyeri-híd felé, komp, kiserdő, szokásos útvonal. Jól haladok, csak az órámmal van valami. Már jó negyedórája benne lehetek a nyomulós szakaszban, rápillantok, azt mondja : 5 perc... Egy jó óra múlva ránézek megint, hát 12 perce megyek ebben a zónában. Eltelik még egy félóra, ránézek, még mindig 12 perc! Mi van ezzel? Aztán megint. Minél sűrűbben nézem annál rosszabb... Lassan eljön a forduló, kis szusszanó, víz vétel-leadás. Vissza. Jó a tempó, szinte élvezném, ha nem tudnám, hogy utána még egy órácska, igaz lassabban, de az már az agónia határán. Meghúzom, suhanok, Usain Boltnak érzem most magam, Viki jön szembe : "Ez neked az e2???" Látod, így lehet instant motiválni. Összezuttyanok, mint a szétment darafelfújt. Kifújok, szó szerint. Kocsiból most már én is kólázok, előkerülnek a méregdrágán vett Decathlonos csodafegyverek : koffeines zselé, magnézium pezsgőtabi. Ez utóbbit hörögve-lihegve lehörpinten, ahogy nagy habbal az orrodba (is) pezseg, priceless élmény. Aminél az íze még rá tud tenni egy lapáttal. Itt van is egy pillanat, hogy a lime-os zselés, ananászos izós, banános, koffines, cukros savas-színes-szagos gyomortartalmam újra napvilágra kerüljön, de hős vagyok és emberfeletti küzdelem árán ezeket a bősz támadókat mégis lenn tartom.

Jót is tett a koffein, az utolsó óra egész elviselhető, pedig nem lassultunk, sőt, egy hajszálnyival gyorsabbak is vagyunk. 30 km-nél van olyan érzésem, hogy most így, ezzel a tempóval le tudnék kocogni egy maratont. Ez tart az utolsó kilométerig, ahol érzem, hogy az agyból lement az infó mindenhova : "Mindjárt vége, fiúk!" Szinte hallom, ahogy az izmokban már minden sejtecske pakol, kezd készülni a pihenőre, már mindenki a priccs szélén ülve az órát nézi... Ekkor a Vikinek zseniális ötlete támad : Nyomjuk meg a végét! ------------------- Az, hogy mit gondoltam, most nem írnám le, mert csak egy hosszú sípolás lenne... És már fut is! Két választásom van : hagyni, vagy menni. Ha hagyom, akkor kb hetekig ezt fogom hallani, ha nem egy életen át. Muszáj menni. Ezt már eljátszotta a múltkor is, a 30-as versenyen. Nem szeretem,  mindig ilyen helyeken tör rá a bizonyítási vágy, ezt még ki kell vele kezeltetnem, mert egyszer ebbe belehalok. Életveszélyes.

Kész vége, letelt. Ill. Viki szól, hogy még 300 métere van a 40 km-ig. Asszem megfojtom. De lefutjuk, hajrá, ez már semmi. Mindamellett jólesett, még a vége is. Lazítás, nyújtás. Mit sem ér, a kocsiba nem tudok beülni. Ott, ahol hajlik, az most nem. Illetve fáj, meg lázad. Csak betuszkolom magam. Jajgatok, sziszegek, de csak nem sajnál senki, úgyhogy abbahagyom. Jó volt, 4 óra, 33 km. Új távolsági rekord. Ennyit csak egyszer mentem, egy hónapja, a Mátrában.

Meglepetésként konstatálom, hogy másnap nincs semmi komoly poszttraumás utóhatás, se izomláz, se ízületi fájdalmak, gyakorlatilag semmi. Csak egész nap aludnék...