ozekifutó

Terepre!

Persze, az ember csak szaladgál ott, ahol a madár se jár. Max az öreg néne meg az őzikéje. Sok a terepfutó, hát fussunk mi is! Illetve én. Jól felindultan neki is vágtam, próbáljuk ki!

Előzőleg egy jó kis esti rövid edzésen (ami télen ugye nem kunszt, négytől már sötét van) szépen beleléptem egy gödörbe félig, a klasszikus talphossz-keresztmetszetet hosszában metsző egyenesen - magyarul, kifordult a bokám. Eleddig azt gondoltam, hogy a spéci fényvisszaverő kukásmellény majd megóv minden bajtól. Hát, tévedtem. A gödröt nem láttam meg. Balesetem egyrészt a közvilágítás hiányának a bűne, másrészt az enyém, mert a telefonomat szorongattam, pont egy jó brand-építő fotó-szelfi-helyet keresgélve. De hát az ember ha fut, akkor fusson, ne mást csináljon, mert megfizeti az árát. Na mindegy, beleléptem, kifordult, én meg csendeskén ordítva-nyögve fetrengtem egy jóízűt az aszfalton. 5 perc után konstatáltam, hogy így ennek semmi értelme, senki nem nyal föl innen, hát szépen felkeltem, megpróbáltam ráállni. Szép, csillagos este volt... Ja, és félúton voltam, lenn  parton, meg jajistenem, pauzálni kell az órát, nehogy itt fals adatokat rögzítsen nekem! Ha legközelebb a földön fetrengeni látsz, állítsd le az órám kérlek!

Mély levegő, próbálkozás. Felállok, csak hideg ez a beton. Hm. Nyilall. Bicegve? Nyilall úgy is, csak még hülyén is néz ki. Na valamit kezdjünk, a mentő nem visz haza. Finom terhelésre jól reagál, oké. Csendben hazakocogtam, ügyelve a tempóra, pulzusra (nem, nem mentem a határérték fölé), azért a repülőfutásokat kihagytam. Egész jó lett a végére, el is múlt a fájdalom. Másnap olvastam az edzőm megjegyzését, hogy arra kíváncsi, milyen lesz, ha kihűlnek az izmok... Hát ne tudd meg. Reggel a lépcsőn lefelé, pont úgy mentem, mint a lányom, mikor járni tanult. Egy lépcső, egy pihi. Hát fájt. A bevérzéseket csak másnap vettem észre, a boka körül. De jó. Azt is később tudtam meg, hogy az részleges szalagszakadást jelent. Még jó hogy később, akkor biztos több napot kihagyok. Így csak egyet, míg kb lábra nem tudtam állni. Harmadnap menni már tudtam, ja, akkor futni is... Szinte. De nagyobb baj (talán) nem lett, gyógyulgatok.

Na, így, ezzel az előzménnyel vágtam bele a terepfutásba. Az Intersport-futás annyira megtetszett, erdő, hegy, szikla meg minden, bepróbálkoztam edző bá-nál, nem-e lehetne-e... De, lehet. Finoman, könnyű terepen, lazán, könnyedén. Kaptam rá két órát. Na hol? Terep is, meg nem is? A Balboa futás helyszíne a Hármashatárhegyen már tavaly óta érdekel, az útvonal adott, kb 19 km, kezdetnek megteszi, nem? Ja, nem. Először is, nem az az "enyhe" terep, inkább hegyesnek titulálnám. Másodszor nem beteg bokával kéne az ilyesmire rárepülni. Harmadszor, ez így sz...t se ér. Ezt már az edző mondta, persze finomabban, de tény, hogy nyugdíjas túrázóként felgyalogolni, majd ezerrel lezúzni a túloldalon, mindenféle összevissza pulzusértékekkel, kirándulásnak elmegy, de edzésnek semmiképp. A maratont nem ettől fogom lefutni. Mindezeken túl, azért szuperül éreztem magam, jólesett a sok beton után az erdőben lenni. Majdnem a Hárs-hegyig föltoltam magam, de előbb volt az 1 óránál fordulás. Ha végigfutnám az egész hosszt, 3-4 órát elvackolódnék vele biztosan. Az úton meglepően sokan voltak (szilveszter napjának kora reggele!), főleg futók, ill. egy kisebb nyugdíjas-túracsoporton is át kellett vergődnöm, akik épp névsorolvasást tartottak (már megint hova kódorgott el Margitka?) Visszaérkeztemkor a Fenyőgyöngyénél már szabályos fiesta-hangulat alakult ki, tucatszám melegítettek, mintha ma lenne a Balboa.

Jó kis futás (???) volt, kezdetnek nem rossz, igaz, nem is jó. Maradjunk annyiban, hogy a terepezés egyelőre a hátsó udvaron lesz a komposztálóig meg vissza, a szintemelkedés meg a Pünkösdfürdői gáton...