ozekifutó

SPAR maraton, jó előre befizetve, már várva, és azt hittem, felkészülve. Mivel a félmaraton-érmek már szépecskén sorakoznak a falamon, azt gondoltam, ez már rutinnak nevezhető. Tulajdonképpen már évek óta futok , egy ideje már földön is (értsd, nem padon) extra távokat (értsd, 10 km fölött) falva, nem hiszem, hogy egy maraton már megkottyanna. Na, hát kottyan. Nem kicsit.

A múltkori maraton élmény már a felejtés ködébe veszett, nem tudnám felidézni a rossz pillanatokat, csak a szépre emlékezem.. Mintha nem is lett volna benne szenvedés, halálhörgés, siralom. pedig, mintha, nem is lett volna olyan egyszerű. De az már a múlt, ki tudja igaz se volt, nézzünk előre, irány a jövőbe! Terv : Legyen egy jó idő! Na, az volt, mármint jó idő, hétágra sütött a nap. Októberben ez kicsit furcs, meg nem is készültem a nyárra, lehet, hogy ez a globális felmelegedés dologban lehet valami? Őszre öltöztem, féltávnál már le akart rohadni rólam a ruha. Sima nyári cucc elég lett volna, de hát ki gondolt erre, mikor az őszbe csavarodott városligeti fák alatt andalgott, ugye. egyszóval meleg volt (1. kifogás)- Szóval a terv a tavaszinál egy jobb idő, hiszen már rutinosabbak vagyunk (hátunk megett már egy maraton – milyen is volt?) tudjuk, mi vár ránk (nem tudjuk), meglepetés nem érhet. Jó hosszú lesz, az biztos. Titokban azért aggódtam ám, hogy egyáltalán sikerüljön, azért rémlett, hogy nem volt a múltkor sem móka-kacagás végig, néha-néha összeroppantott a táv súlya (ezt a csodálatos képzavart nem volt szívem kihagyni). Szóval legyen egy kicsit hamarabb meg, hiszen itt nincsenek olyan emelkedők, mint a Balatonnál, szint sík az egész. Sejtettem, hogy a Nyugati téri felüljárónak most sem fogok örülni…

Felkészülés. Az egy kicsit döcögősre sikeredett. Egyrészt a rohadt meleg miatt sokkal ritkábban futottam, azokat is elég gyatrán. Plusz volt egy nyári Úszó VB, ami hosszan eltartott, és emiatt csak rövideket tudtam edzeni, hosszú futások gyakorlatilag nem is voltak. Egy db két órás, pár héttel a verseny előtt. Nem volt bennem egy minimum négy órás futás. (2. kifogás)

Na mindegy, lássuk a medvét, valami csak lesz. A rajtnál megint kinéztem egy iramfutót, a 4:30-as jó lesz, gondoltam én marha. Közel férkőztem, majd tartom velük az iramot, aztán a végén jól elhúzok. Majdnem így lett…

Indulás, szokásos. Hősök tere, kanyar, DJ Dominik. Már spanok vagyunk, heló. Még látjuk egymást, megnézem, ki lesz rosszabb formában. Andrássy út, iramfutók szélárnyékában haladunk. Megelőz egy mamóka, otthonkában, fejkendőben, vállán járókeret. Nem korai még hallucinálni? Azt a végén szoktam, ez most nem jó jel. Ja, jelmezes, ok. Később lehagy a király és a kürtös kalács is. A bűvös kockának messze jobb ideje van, őt nem is látom. Opera, egy teljes kórus énekel nekünk. Egy egész picit szürreális élmény, futva kórust hallgatni, ez asszem még nem volt nekem eddig. Pipa a bakancslistán.

Lánchíd, Clark Ádám tér balra. Szembe a gyorsabbak folynak ki az Alagútból, le a rakpartra. Várkert bazárnál katonai fúvósok, próbálok fotózni. De olyan gyorsan futok, mire előkotrom a telefont, már csak távoli emlékké zsugorodnak. Mindegy. Attila út, Alagút. Le a rakpart, végtelenül kígyózó emberfolyam. Klassz, itt szoktam meditálni. Most valahogy nem megy. Furcsa érzések kerítenek hatalmukba. Mintha fáradnék. 10 km. Kissé fáradt vagyok. Ez azért nem járja, ennyinél még kirobbanó formában szoktam lenni, mi van? Hm. Ha tíznél kicsit fáradt, akkor húsznál nagyon fáradt, harmincnál meg kész leszek. És mi lesz negyvennél ??? Ezzel az előrejelzéssel vágtam neki a második tizesnek. Az iramfutóim már lehagytak, de még látótávolságban, ez némi erőt ad. De nem sokat. Szabadság-híd, Közgáz, pesti rakpart. A km mutatókból kettő van, jövök erre még egyszer. Eljátszom a gondolattal, hogy fogok kinézni akkor. Most kb. mosott rongy. A következő körben mosott rongy mínusz 1000. Szép kilátások.

Margitsziget, átfutunk rajta. Van, aki körbefutja. Ja, azok nem versenyzők, csak kijöttek futni. Árpád-híd, Flórián, 20 km. Köszi, ennyi volt. Még azt az egyet becsületből lefutom, aztán részemről megvolt, ennyi. Egy tisztességes félmaraton, 2:16 legyünk elégedettek, szép eredmény ez is. Ja, persze, mert ki lehet szállni. 21 km-nél majd várnak téged az önkéntesek egy félmaraton-éremmel? Itt befejezheti, aki akarja, mi? Persze. Csak, hogy tudd – a fele még hátravan. Még egy félmaraton, non-stop. Hijnye. Elkezd fájni a vesém. Vagy valami olyasmi. meg a mellkasom is. Nem a lábam, nem a bokám, talpam, bármi, aminek a futáshoz köze lehetne, nem, hanem a vesetájék. Hogy fájhat ilyen hülye helyen? Rekeszizom szintén. Felváltva adják egymásnak a fájdalmat, mint valami pingpongmeccsen. Unatkoznak? Azt se tudom, hogy vegyem a levegőt. Nincs valakinél magnézium?

Rakpart megint. Hosszú, végtelen egyenes, végig, le az utolsó hídig. Rengeteg híd van Budapesten és csak egy van, ami az utolsó. Végtelen messzeségben. Megpróbálok egy kicsit robotpilótában menni, összeszedni magam, legalább fejben. De nagyon nehezen megy, mert nagy a zaj. Nem kinn, benn. Őrült nagy sipákolás, jajveszékelés megy. Hogy ez nem megy, hogy ezt te nem fogod megcsinálni, hagyd már abba, ez fáj, az fáj, ismered. Tök idegesítő, mintha más bajom se lenne. Csitítgatom a kedélyeket, jó lesz ez, egyszer már ment, most mért ne menne. El is érem a hidat, nem tudom, hogy. Kanyarban 30 km. Ennyi, tényleg. Elfogyott, nincs több. Vége, hagyjuk abba. Még 12? Viccelsz? Kicsit lepihenek, jó, estére beérek. Lécci, hagyjatok. Semmi erőm, fogalmam sincs, mitől futok.

Felső rakpart, frissítőpont. Fogyasztok, literszám. De nehezen tudok elindulni. Látom a Szabadság-hidat : déjá vu. Iramfutók sehol. Ezek jól itthagytak. Közgáz, kanyar. Fotóznak. Na, ez se lesz benne a gyűjteményemben. Nem is futok, csak vonaglok. Belegyaloglok, ez már ultragáz. Időnek lőttek, talán be se futok, csak túléljem valahogy, már csak ez a cél. Aztán már az se. Már mindegy, nihil, semmi.

Agyam az agónia szélén tréfából matematikát kezd játszani. Különböző algebrai és geometriai összefüggéseket keres. Aszongya : ha most van 32 km, akkor mennyi van még vissza? Várjál, kiszámolom. (5 perc múlva) kilenc! Ja nem, tíz! Ok, akkor már csak tíz van vissza. Hol jártál tíz km-el ezelőtt? Na, annyit kell még menni! (nem igaz, mert kétszer annyit)

Ugyanez a játék 36-nál, aztán sűrűsödik, minden kilométernél már előjön. Frissítőpont, svédasztal. Mármint italból. Víz, iso, magnézium, kalcium. Nem vagyok válogatós, végigiszom az étlapot. Kétszer. Kell nagyon. Na, induljunk. Mint egy tartálykocsi.

Nyugati tér, felüljáró, szót sem érdemel. Utolsó emelkedő. Riadtan veszem tudomásul, hogy a felezősávon futok. Hát normális vagyok én, minden egyes festékcsíkra fel-, meg leugrálni? Gyorsan otthagyom. Utolsó frissítőpont, aztán kanyar után Dózsa György út, Tudod, akit kivégeztek. Találó név a helynek. Ez a szakasz már nekem is egy kínszenvedés, nem látok, nem hallok. De, valami zene. DJ Dominik még nyomja. Győztél, neked még emberi a formád. 40 km.

Eddig hozott a végletekig elgyötört testem. Az utolsó két kilométert viszont már nem érzem. Nem tudom, mi visz előre, mi hajt, csak futok, itt már nem állok meg, nincs gyaloglás. Egy hosszú kör a Városligetben, az ócska betonon, minden kátyú már előre köszön. Ismerem őket, név szerint. De már nem érdekel, itt már nincs semmi, csak a végcél. Még egy kicsi, még egy kicsi, soha nem fogy el. Aztán mégis. Be a macskakőre, 100 méter. Ez szorzós, minden egyes lépés itt már felér egy-egy km-el. De hihetetlen, beérek. Az idő felejtős, itt ma élet-halál harc volt, és győztem, csak ez számít.

Valami érem, víz, csomag. Adjatok helyet, ahova végre leeshetek. Valami füves helyet. Igen zöld, arra koncentráljunk. Ott-ott, egy négyzetméter! Lefekszem, kinyújtózom, kész. Telefonáljak? Minden ismerősöm, aki indult itt, már otthon ebédel. Hagyjuk. De hogy fogok innen felkelni???