ozekifutó

A nyári futások (és nem futások) lehorgasztó eredményei után most már jól esett volna egy kis sikerélmény. Nincs nagy elvárás, csak mondjuk ne szenvedjek. Az időjárás nem így gondolta, ránk küldött egy jó 30 fokos szumátrai meleget, hadd kínlódjon a bolond az aszfalton. Már kezdem unni ezt a nyarat, főleg így november tájékán. Sírom vissza a jó kis deres-ködös hajnali poroszkálásokat a parton. Hidegben sokkal jobb kiköpni a tüdődet. Ó, azok a dán szeles-jeges tengerparti arculcsapások...

Terv (jó terv volt, edző spori is megerősített) : nem nézni se tempót, se időt (se istent, se embert), csak jólesően haladni, pulzusmérő fönt van, mondjuk az E2 közepén: 150-en elketyeghet. Meleg van úgyis, nem ma lesz az egyéni csúcsdöntés (ha-ha, pedig de számítottam rá!), szépen, jókedvűen, fitten-vidáman célba érni.

Rajt a szokásos, hátsó szegmens. Leggyengébbek, leglassabbak. Viki (ja, vele voltam) önérzete ezt nem bírta feldolgozni, szépen előrelökdösődtünk a szektor határáig. Egy régi koncertemlékem villant be, mikor is későn értünk oda, de előrepasszírozódtunk a színpadig, hogy lássunk valamit. Hasonló tekintetek kísértek itt is... Ja, meg itt nem volt együttes, csak a többi ember háta.

Szinte rendesen bemelegítettem, ami pont nem ér semmit, mivel még rajt után 15 percig csak állsz és vársz a sorodra. Annyi idő alatt pont kihűlsz, meg lemerevedsz. Na mindegy, odaértünk, rajt. Oké, óra beállít e2, nyüszögjön ha túllépem a 167-es pulzust, azzal már biztos nem bírnám végig. Andrássy út meglepően jól halad, itt nagy tumultus szokott lenni máskor, most a teljes sáv lefelé megy, jobban elférünk. Viki kb negyedszer vár be, lassú neki a tempóm. Elengedem, hadd menjen :) Én nem merek gyorsítani, meleg, miegyéb, soká lesz a vége.

Alagút, fülsiketítő csattanások, nem kellemes. Mi a franc lehet ez? Most már tudom.

Jön a kedvencem, a hosszú, elmélyüléses rakpart, le a Lágymányosi-hídig. Itt szoktak jönni a jó gondolatok, párbeszédek magammal, az életről, a világmindenségről, meg minden. Az agyam kis magán-belső talkshow-kat rendez magának, gondolom, unatkozik. Már kezdődik is :

- Te, nem futsz kicsit lassan?

- Ööö, izé, gondolod?

- Gondolom. Mint a tetű. Feltűnt, hogy lehagyott egy néni, az oxigénpalackjával? Pedig ő nem is indult...

- Nem láttam. Tudod, azért futok lassan, mert az edzőm mindig E1-ben futtat.

- Mi az az E1?

- Az olyan lassú futás, hogy könyvet szoktam vinni.

- Hát ez nem edzés most, tudod?

- Tudom, de valahogy benne van a lábaimban, annyira megszoktam. Az előbb már majdnem elaludtam...

- Ez mind nagyon szép, de a záróbuszban nem adnak érmet...

- Szóval gyorsítsak egy kicsit?

- Talán megpróbálhatnád a 160 körüli pulzust...

- Uramisten, akkor kiugrik a szívem!

- De legalább büszkén halsz meg!

- Na jó...

...és ez így is történt. Kegyetlenül begyorsítottam, nyújtottam a lépéshosszt, úsztam a levegőben. Már majdnem olyan gyors voltam, mint az első félmaratonomon. Meg az is motivált, hogy 1. megláttam a záróbuszt alattam a rakparton, és már jól tömve volt, egyáltalán nem lenne kényelmes utazni benne (és a szégyen? azt hagyjuk...) 2. a frissítőpontok már csak csökkentett üzemmódban funkcionáltak. Ez abból látszott, hogy a kitett tíz-tizenöt asztalból csak 3-4 volt megterítve, amiknél nagyobb tülekedés volt, mint a sarki boltban bálabontáskor.

Aranyos közjáték, mindenféle vizeket locskoltak szerencsétlen futóra innen-onnan. Szabika is odamegy, hogy kapjon valamit, ami ingyen van. Jó közel, hogy sok legyen... A bal fülemből még mindig nem jött ki az összes víz...

A jobb bokám sajog, de legalább az új cipő bevált. És még szép is. Kanyar, pesti rakpart, italozás. Mosdás lavórból. Közös program. Bajcsy előtt betolom a zselét (naná, hogy az enyémet otthon hagytam, Viki biztosra ment, kihozott tíz csomaggal), zacsiját környezettudatosan, gondosan beröptetem egy arra haladó kóbor utcaseprő kukájába. Meg is lett az eredménye, mert így fel tudtam futni a felüljáróra, onnan pedig szépen begyorsítva (progresszíven) haladni a célig. Mosolyogtam a sok besétálón, ma ez nem történt meg velem, maradt energiám az utolsó kilométerekre. Olyannyira, hogy egy önkéntest el is sodortam a kitartott vizespoharaival együtt, így most már a jobb fülembe is jutott rendesen...

Még a befutóra is maradt energia, ott meg egy repülőt nyomattam (tényleg, mint egy jó diák, szinte minden edzésfajtát végigvettem a versenyen...), teljes gázon, anaerob módon robogtam be a célba, jó bolondhoz illő módon.

Megkaptam az érmet, találkoztam a már kissé unatkozó Vikivel (rámvert egy 10-est, de sebaj, majd a téli meccseken visszaadom...) gyorsan felvenni a másik érmet (meglett a Félmaratonmánia !