ozekifutó

Nagy reményekkel, kicsit izgulva vágtam bele a SPAR maraton kistesójába, a 30 km-es távba. Ennyit még nem futottam se távban, se időben, eddigi best-em egy kis 25 km-es laza kocogás volt valamikor tavasszal a Rómain. De ez most más, ez verseny, tele vagyok bizakodással és szénhidráttal, izmaim pattanásig feszülve várják a rajtot jelző harsonát, miegymás.

Csupa-csupa jó előjel: napsütés, 10 fok, közel a rajt, semmi se fáj, össze-vissza nyújtottam magam egész héten, pihent vagyok, edzett, mi kell más? Ja, és rossz előérzetem volt, ez megnyugtató, mivel ilyenkor szoktak jól sikerülni a dolgok. Szokás szerint Vikivel indulok, ő a 42 km-ről lebeszélvén nevezett ide, fejben sokáig a maratonra készült, most, hogy csak 30-at kell, benne van a bugi a lábában rendesen.

Rajt a Tímár utcánál, csípős reggeli hideg, marad ez délutánra is, a ruhacsomagba pakolni kell jó meleg, száraz felsőt. Táska lezár, felszórjuk a teherautóra, állítólag a Városligetben visszakapjuk... Ilyen rajtot még nem láttam, nem egyszerre indul a mezőny, hanem szépen oldalról engedik az új futókat a maratonisták közé, 12 km-nél. Mintha valamiféle óriás infúzióról csepegtetnének be minket a futó véráramba. Becsatlakozunk mi is, egy kicsit gyorsabb a mezőny, nem durvulunk be, szépen tartjuk a tervet.

Terv: egy könnyű pulzus/tempó tartása a feléig (szakembereknek: 150 bpm - 6:30 pace) , aztán, ha túlságosan jól érezzük magunkat már (minek jöttünk? szórakozni?), na akkor jöhet a haddelhadd. Tök viccesen hangzik, meg jópofa, de azt hiszem, ezt azért nem teljesen gondoltam végig...

15 km-ig tartottuk a tempót, csillogó napfény, hosszú egyenes a rakparton, minden szép és jó. Nem átallottunk cseverészni az élet dolgairól közben. Kb a felétől mintha partnerem finoman gyorsítana... Én: menni fog ez? Viki: Nem tudom, te húzol...

Kicsit erősítettünk tehát, 1-1 másodperccel mindig farigcsálva az átlagidőt. Amit a frissítőállomásokon le is rontottunk. Sebaj, inkább rendesen tápoljunk. 21 km. Szinte frissen haladjuk át a képzeletbeli vonalat, 2:13 perc, közepes félmaratoni idő, volt már részem jobban-rosszabban is.

Na innen kezd érdekes lenni. Kis képzavarral élve, a szervezetem döbbent arccal bámul vissza rám, nem érti ezt az egészet :

- Hahó! Elaludtál? Megvan a félmaraton! Minek futsz tovább?

- Hát még futunk kicsit...

- Na jó, max 25-ig mehet, de ott már lejár a garancia...

- Khmm. Meg még egy kicsi...

Erre bedurcul és elkezdi szabotálni a tervet. Teljesen új, egzotikus fájdalmak jönnek elő. Először a nyakam sajog, nem sokkal később a rekeszizom kezd görcsölgetni. Nem, nem a röhögéstől. Ezek újak, fogalmam sincs mit kell ezekkel kezdeni. Jelzem Vikinek, ez meg az van. Nagyon kedves tőle, egy szaharai idegenlégiós kiképző őrmester összes bájával kommandíroz : Húzd ki magad! (Mi van? Már a beton alatt kúszok...) Lélegezz! Fújd ki! Egyenesedj ki! - Meg ilyenek, mintha ezek közül bármit is képes lennék megtenni.

Visszavonom, amit róla és a felőle érkező furcsa hangokról írtam egyszer. Én adok ki furcsa hangokat... Befelé még furcsább, szürreális beszélgetés veszi kezdetét :

- Mi újság?

- A szokásos...

- Annyira rossz?

- A jobb bokád egy darab kásafőzelék, a nyakad beállt, a hátad most kezd fájdogálni...

- Mi a helyzet a rossz térdemmel, bírja még?

- Egy ideje nem ad magáról életjelet, szerintem már a klinikai halál állapotában van, legalább nem fáj...

- Mi ez az idétlen sípolás? Szurkolók?

- Nem, a tüdőd. Valahogy kevés neki a Bajcsyn található levegőmennyiség...

- Figyelj, mindjárt frissítőpont, lesz magnézium, kóla, minden!

- Szenteltvíz...

Elhagyjuk a 25 km-t. Idáig tartott a térkép, innentől teljes vakrepülés, sötétség, káosz, lassulni kéne. Viki gyorsít : -Gyere, már nincs sok! - Ő jól érzi magát... Felsejlik, hogy futómondakörökben kering egy legendás alak, a "kalapácsos ember" aki a táv végefelé szokott megjelenni. Őt kell legyűrni, és akkor győztünk. Úgy látom, nekem a Viki a kalapácsos. Nem, inkább nyúl, de a legvérengzőbb fajtából... Ilyen és ehhez hasonló pozitív gondolatok kezdik elborítani az agyamat.

Beérünk a Városliget fái közé. Szűkülő tudatomban megmaradt némi emlék, hogy a futam még korántsem ér véget, jópár kanyar vezet a győzelemig. Az órámon már nem figyelek se tempót, se pulzust (minek, nincs is már), csak, hogy hány km. - Ne nézd az órád! - Hallom valahonnan... Hol vagyok? Ja igen, a Szahara, kiképzés...

Felújíthatnák már ezeket az utakat, minden egyes kátyút, rücsköt egy megmászandó dombnak érzek. Nem baj, a célegyenes meg macskakövön van! :) Már ott is vagyunk, befutottunk, élünk. Jó, hogy van kordon, így tapogatózva is előre lehet jutni. Érem a nyakba, befutócsomag, víz, lerogyás a fűbe. Óriási tömeg, páran átgyalogolnak a tenyeremen, de ezt én már nem is érzem...

Sikerült!