ozekifutó

Azért kedves volt Zolitól, az edzőmtől, hogy nem rúgott hasba páros lábbal, mikor finoman szólva nem követtem a tervet. A maraton után, ugye illett volna pihenni, igaz én ezt meg is tettem, pár napig. De mit csináljak, ha a Vivicittá két hétre rá van??? Utána két hétre meg az Óbudai futófesztivál, azt még sem hagyhatom ki, itt rendezik az utca végében, érmet is adnak, a szívem szakadna meg... Ja, hogy utána két hétre meg Ajkán, a szokásos Tovafutók? Na, oda aztán pláne, az már presztízs...

Edzővel megbeszéltük, a Vivicittá csak finoman. Jó-jó, belefutottam kicsit, egyéni csúcs lett. Biztosan Zacher doktor miatt... Majd utána pihenek, van idő! Hoppá, az Óbudai bulit nem lehet kihagyni, itt futottam a legeslegelső versenyemen 7 km-t. Emlékszem, Vikivel akkor már óriási futók voltunk, elhatároztuk, ez giga nagy táv, de kemények vagyunk, lefutjuk 6:00 alatt (6 perc egy kilométer). Az jó gyors, kikészülünk, meg minden, de megcsináljuk. És megcsináltuk. Igaz, én tényleg kész lettem akkor, de az érem! Az első igazi befutóérem! Na, ott volt egy kattanás, szememben hamiskásan visszacsillant a plakett fénye és én már elveszejtve, sorstalanul, ebek harmincadjára kivetve terveztem a következő szupertávot, a tíz kilométerest! A gigászok csatája, igazi ultratáv...

Már akkor is volt félmaratoni verseny, piha, gondoltam, az már ufóknak van, én is mehetnék, ha már négy évesen elkezdem volna a futást, most meg nem kilencven, csak húsz éves lennék, akkor biztos elindulnék valahol a hátsó mezőnyben. Aztán, végigtekintve a rajtra várakozók között, megpillantottam azt a nénikét, aki reggel még húzós kocsival tört utat magának az Alidiban a kelkáposzták felé. Ott udvariasan előreengedtem, hisz láttam, hogy alig áll a lábán. Most ruganyosan melegített, mintha nem is félmaratonra készülne, csak Fifikét megpisiltetni, gyorsba, ide a hátsó udvarra. Nem tudom befutott-e (gyanítom, hogy simán), de ez egy kicsit kizökkentett a jól előkészített kis öndicséretemből. Egész kicsire összehúzódva, viszont óriási tervekkel értem haza.

Ez volt akkor. Most itt vagyok újra, kifejezhetetlenül brutál ultra-rutinos futóként feszítek büszkén a rajtvonalon. A legmenőbb, félmaratonmániás pólómban (látjátok? ezt mind lefutottam, és még még...) karvédő, csőkendő, kompresszió, ami csak volt otthon, hadd menjen a csili-vili. Óriás elánnal rajtolunk, körözünk a gáton, a jól ismert három és feles körök, mint két éve, csak akkor kettő volt ugye, most hat lesz. Hajrá. Úgy 500 méternél eszembe jut, hogy nem voltam vécén. Aztán ezernél, hogy semmi zselét nem hoztam. Még jó, hogy a futócipőt nem hagytam otthon. (olyan is volt már). A gondolattól kimelegedtem, úgyhogy lekerült rólam hamar a nagy mellény, vészterv kidolgozása indul. Célnál van Toi-toi, szuper, kecses mozdulattal rárepülök. Óriási mák, hogy nem foglalt, topoghatnék itt a saját hülyeségem miatt, a drága idő meg elszalad... Kész, egy percet vesztettem. Igaz, most nem terv az egyéni csúcs, de azért ne én szórakoztassam a záróbringást. Család is kijött szurkolni, hálisten, lécci, ugorjatok már haza a zseléért, köszi! Ott, a kamrapolcon, jobbra az uborkák alatt. Ja egy kék, meg egy sárga! - Mindezt kocogva-haladva. Futva-szervezésben már új csúcsot döntöttem.

Második körömet kezdtem, könnyebben, ám kétségek között, hogy ne a célban kapjam meg a frissítést. Addig is, a hivatalos pontokon az iso-s banánnal csillapítom a stresszt. Két kör, eseménytelenül. Fúj a szél, szinte fázom. Aztán megjön a gél, befalom. Pont a szpíker alatt, nem hagyja ki, valami profizmusról beszél. Na, akkor az ma nem én vagyok. Teljesen felborult a mezőny, egymásra verünk köröket, már nem tudom, ki hol van - akit előzök, annál tényleg gyorsabb lettem, vagy csak egy kőrözött egyén. A számolás segít, nehogy a háromnegyedénél már befussak a célba...

Uccsó kör, koffeines zárótasak kibont, lenyel, turbó be. Tényleg gyorsulok, csak kicsit, hogy ne kapjak szívrohamot. Hanna lányom integet, valamit mondani akar : Apa, befuthatok veled kézenfogva? Hát, persze! Óriási! Meghatottan lépem át a célvonalat 2:15:23, iszonyú idő, de ez most lényegtelen. Nagyon jó volt.

Két hét eltelik, hát nem megint egy félmaraton? Kezdek túlzásba esni... Mindegy, ez Ajkán van, kihagyhatatlan. Délután van a rajt, addig leérek, megebédelek, szépen felkészülök, bemelegítek, lefutom, aztán kész. Kis javítás jó lenne az időn... Netalántán két óra alá szorítani? Ha az sikerülne, talán már mernék tükörbe nézni... Meglátjuk.

Óriási hangulat, rengeteg ember, biciklisek, futók vegyesen, sőt olyan is van, aki el se bírja dönteni, melyik legyen, tekert a reggeli bringatávon, most meg indul a félmaratonon. Le a kalappal a szervezők előtt, van itt mindenféle verzió, csak bringás, bringa+futás, 7 km, 14 km, 21 km, váltó, időfutam, mind-mind más rajtszámmal-színnel, idővel, ezeket nyilvántartani, követni, ki, merre, miért, hova...

A rajtnál nincsenek sokan, itt nem lehet elvegyülni a hátsó traktusban, itt elindul a boly, itt menni kell.. El is indul, futunk ezerrel. Belőttem az órán, hogy segítsen tartani a két óra körüli tempót, ez megy is, pulzust most nem nézünk, az csak felidegesítene, az meg felnyomja a pulzust, ugye. Ki az országútra, szolid kis kaptatón. Hoppá, Vili, nem ezt igérted! Arról volt szó, hogy sík lesz, igazi Forma-1-es pálya! Ez nem az! :) És akkor még nem is sejtettem... Irány Magyarpolány, hosszú-hosszú egyenes. Kellemes út, jobbra-balra hobbikertek, rajta hobbikertészek, hobbimadárijesztők hobbimadaraknak. Középen meg a hobbifutók.

Csendben, alattomosan emelkedik az út. Korszakalkotó ötletem támad. Ha itt emelkedik, akkor visszafelé lejt. Amit elvesztek időben oda, azt majd behozom vissza... Már a kitalálás pillanatában éreztem, hogy ez sántít, de jól eladtam magamnak. És igazából nem is volt nagy gond, csak ami plusz időt normál tempóban a dombnak fölfele összeszedtem, azt lefelé lélekszakadva kellett teljesíteni. Utána be a Csónakázó-tó köré, jó kanyargós, itt is lehet értékes másodperceket hagyni. Ej-ej, nem is tudom. Nagyon gyorsan kéne futni. Nem vagyok én még erre felkészülve. Meg az emelkedő. Háromszor. Meg a tőzsde. Meg a gyíkemberek.

Útvonalbiztosításnak sok diák volt odaállítva, akik nagyon lelkesen szurkoltak mindenkinek, aki épp arra elhaladt. Még nekem is : "Hajrá, bácsi!" Ez fájt. Kicsit elborultam, a fejemben ücsörgő sápitozó, önsajnálkozó csávó alól kirúgtam a széket, és nekiálltam futni. Rendesen, ahogy tanultam. Pulzus az egekben, nem érdekel. Cipő szorít, nem érdekel. Frissitőpont, meg se állok, futva fogyasztok, most komoly a buli. Uccsó emelkedő Polány felé, az időm egész jó, ebből még bármi lehet. Lefelé menet nem szállok el, óvatosan gyorsulok, ezt megtartom a tóig. Ott kicsit növelem a tempót, ugrok egy pulzusszónát. Itt már mindegy, ha meghalok, csak lökjetek be a tóba, nem maradok a felszínen, az ólomlábaim lehúznak. Tényleg ólmosak, asszem savasodok. Most már megismerem azt is, milyen. De jó!

Utolsó kili. Tesóm fotóz, valami csúcsszuper modellformában lehetek momentán. Csak a lógó nyelvem ne akadályozna. Még egy kanyar, befutó. Látok valami nagy órát, félig takarásban 1:58:valami... Hja, persze, biztos lefagyott... Befutok, mindenki örül, pacsi. Szuper érem, kívül bringás, belül futós.

A nagy ováció közepette elfelejtem leállítani az órámat, mire eszembe jut. Lenyomom gyorsan, 1:59:30, még így is! Sikerült! Késöbb megjön a hivatalos eredmény is 1:58:03 ami eszméletlen, az én koromban... :)