Otthoni félmaraton, csak edzésképpen.
Berni segített, mellettem jött bringával. Összeállítottam egy kis koktélt ISO-italból, meg koffeintablettából, plusz banán meg csoki, ezt hozta külön, nem nekem kellett cipelni, nagy segítség volt.
Szép idő volt, bár tegnap egy kicsit kifutottam magam, gondoltam azért az az 5 km nem olyan sok, hogy földhöz vágjon, ha húsz kili kell ma, akkor húsz kili! Na! Ja és akkor már legyen rendesen kövér az a lúd, legyen egy tisztességes félmaraton, márciusban úgysem lesz ilyen versenyem. A Hannával (lányom) le is gyártattam egy érmet, hogy azért legyen mire futni :)
Jól is ment, vettem magamhoz az ISO-t 4 km-től rendesen, 1/3-nál banán, felénél úgyszintén. Nem erőltettem a tempót, semmi csúcsdöntés, ahhoz nem éreztem magam elég kipihentnek. Csak lefutni, tisztességesen és kész. Ez ment is, 6:11-eket mentem, nem is volt gond. Aztán 16 km-nél a jobb bokám, a bal térdem (a rossz, hát persze), meg a hátam szépen kórusban kezdtek fájdogálni. Meg el is fáradtam, pont 5 kilivel a cél előtt, mintha azt a tegnapit hiányolta volna szervezetem... Innentől jött a haldokló maratoni-futó stílus, csoszogva, lötyögve, hörögve haladtam. Amúgy sem lehetek futva egy szép látvány, de ilyenkor aztán csak gyereket riogatni lehetek jó. Aztán jött a gyűlölt uccsó kilométer (mert ezt már járdán, cekkeres öregasszonyok, buszok meg babakocsik között kell megtenni), na ezt is abszolváltam valahogy. A nyújtásnál már nem volt olyan rossz, visszatért belém az élet. Aztán később a nap folyamán egy-egy hosszabb ülve maradás után a felkelés volt durva...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.