ozekifutó

Az írás eredetileg egy kudarctörténetnek indult. "Kedves Uram, amit tudunk önnek kínálni a mai Téli Mátra teljesítménytúrából : S-es méret 18 km, M-es méret 26 km, L-es méret 34 km, és az XL 41 km. Melyiket választja?" Mivel totálisan kezdő vagyok, soha nem próbáltam ilyet, nem is gondolhattam másra, mint az XL-es túrára nevezni. Hát persze. Jobban belegondolva, ez még aszfalton is sok, nyáridőben, kellemes szellővel, zenével, vízparton. És még az is kemény lenne, ennyit még életemben nem mentem. Viszont itt még hozzácsaptak némi szintjárást (1500 m), térdig érő porhavat és totál egyenetlen, nem-tudom-hova-lépek erdei utakat, ahogy kell. Ha egy kicsit használom az agyam, erre talán gondolhattam volna.

Hajnali indulás, Lajos jó fej, szervez egy rakat embert, busszal megyünk. A fűtéssel mindenki elégedett, kivéve én, akinek már a rajt előtt sikerült kockára fagyni. Majd mozgunk úgyis, csak kimelegszünk. Sok ruhát nem hoztam, ahol lehet futok majd (mondom : porhó, szint és terep), jó lesz az. Hoztam a híres hóláncot is, nincs az az erő, ami feltartóztathat!

Csekkolás, nevezés, rengeteg ember. Hátizsákba bepakol, csak kell egy plusz pulcsi, kulacs, lámpa (kitudja?), kedvenc sminkkészletem, paróka, meg némi japán jen. Csak a legszükségesebbek. Horálky, mogyoró. A székelykáposztán a fedőt nem tudtam rendesen rögzíteni, az most marad. Spéci, egyliteres kis futózsákomat Lajosnak adom, azzal ő is jobban teljesíthet. Belerak egy héjkabátot, pulóvert, sátorlapot, kötelet, gázfőzőt, viharlámpát, cserecipőt, zoknit meg két liter vizet.

Indulás! Máris futunk? Muszáj, vissza is kell érni. Kígyózó sorok, szokásos aranyláz-hangulat. Előzni csak jobbról, mély szűzhóban. Picit fárasztó lesz... Első kaptató. Dilemma : beállok a sor végére, ahol lassan, megfontoltan araszolok, vagy kerülök, de pillanatokon belül kifújok. A másodikat választom, először. Aztán mégis a nyugger-tempó. Ezt így nem lehet, még van 40 km. Felveszem a hóláncot, hátha jobb. Jó is, de szép lassan a tereptől lefordul a cipőről. 20 perc után már a tarkómon van az egész. Megáll, leül, beigazít. Anyázok, rángatok, cincálok. Nem enged, ráfagyott a cipőre. Na, nagy nehezen sikerült. Addigra az összes megelőzött csigaturista elém kerül megint.

Lajos elhúz, meg akarja dönteni a tavalyi idejét, ami 7 óra volt. Azt mondja hat órára lenyomja. Ránézek, majd a hóval lepett végtelenségbe kanyargó útra. Nekem is kell abból a cuccból, amit ilyenkor bead magának. Még látom a hátizsákomat fel-felvillanni a távolban, aztán már azt se. Időnként felhív egy-egy távoli frissítőállomásról, hogy élek-e. Élek, de minek. A porhó nem szűnik, boka és térdmagasság között változik a mélysége. Az alja nem tömör, nem sík, mindenféle huplik vannak benne ezerfelé, vagy éppen csúszik. Kellett volna a bot, azzal legalább tudnék botorkálni. Így csak egy részeg műkereskedőre hasonlít a mozgásom. Alig haladok. Hol lehet itt kiszállni? Körtúra, tehát sehol. Végignyomod vagy meghalsz. Az utóbbit választom. Még egy utolsó vészüzenet a többieknek, hol találják összefagyott testem maradékait. Nézzük, hol vagyunk? A GPS  el se indult, még Mátrafüreden jár. Kösz. Újraindítom. Ok, elindul, majd le is merül. Asszem érdemes volt elhozni, sokat segített. Pulzusmérős órám még bírja, de abból koordinátát ki nem nyerek. Nincs valakinél egy laptop?

15 km. Második ellenőrző- és frissítőállomás. Mátraszentimre. Falusi tornaterem, dugig emberekkel. Kit kell itt keresni? Padban ülnek, kedvesen mosolyognak, pecsételnek. Ők már látják az arcom, én még nem. Aztán találok egy tükröt. Egy teljesen korrekt madárijesztőt látok. Ok, nincs baj, erre számítottam. Asztalnál frissítő : Tea, forró Red Bull. Arra rárepülök, kétszer is kérek, nagy károkat már nem okozhat. Lekváros, zsíros kenyér, opcionális lilahagymával. Jól megbúbozom, csókolózásra ma nem számítok. Ha valaki megpróbál majd újraéleszteni, annak kemény napja lesz. Vissza, ki a hidegbe. Egy kis emelkedő Galyatetőre. Itt már jártam párszor, de most nem úgy néz ki. Valahogy mások a tónusok, kicsit homályos ez a hely... Hopp, távolban a Tátra! Kedvesen magyaráz egy sima turista (értsd : nem teljesítménytúrázó lógó nyelvvel, csak egy frissen vasalt úriember nyakkendőben, száraz bakancsban) Az ott a Kriván, az Alacsony-Tátra, Gyömbér stb. De jó, ott is voltam egyszer. És még mindig élek.

A következő szakaszra nem emlékszem. A térkép szerint csupa lefelé tartó útvonal, de a hóval ez se jobb. Csak megyek, mint egy Delta-főcím. Szidom az anyját a hónak, magamat, hogy mit keresek én itt, aki előttem megy, mér nem megy, aki mögöttem jön, mit szuszog a tarkómba... Soha többé ilyet. Felködlik előttem egy meleg nappali,  kandallóban vidám tűz ropog, kanapé, finom, szürcsölni való rozé az asztalon, lágy jazz szűrődik valahonnan...

Ötödik frissítőpont, Vörösmarty turistaház. Leírás : "Ezután következik a túra legkeményebb része. Az erőt vesztett túrázók itt még áttérhetnek az L túrára, a piros jelzésen, nagyrészt lefelé..." Halleluja! Sorsdöntő fordulatra szánom el magam. Gyors állapotfelmérés után úgy érzem, a Kékesre felmenni az én mostani formámban nem lenne egészséges, plusz mire leérnék onnan, a többiek már kockára unnák magukat. Ezt nem tehetem meg velük, a sötét oldalt választom. Előtte feltankolok, hisz így is van még 8 km, az sem lesz fáklyásmenet. Gigantikus mennyiségű Horálky és tea elfogyasztása után elindulok. Az órám most adta meg magát, innentől semmi kütyüm nem él, a természet szeszélyeire vagyok bízva. Ezt a részt már teljes elektronikai vakságban kell megtennem, a biztos halál peremén.

Egy óra hótúrás után még mindig a vakító fehérséggel kell farkasszemet néznem. Csak megyek a szédítő némaságban, itt már kevesebb az ember, szét-szétszakadozik a mezőny. A távolban prémvadászok küzdenek éhes pingvinekkel. Egyszer csak hangokat hallok : "Szabolcs! Szabolcs!" Kész, végem van, hallucinálok, a múltkor volt a tévében egy magashegyi mászó, ő mesélte, hogy ez az utolsó stádium, innen már egyenes út a fagyhalál. Hát sziasztok, pá, édes élet, a biciklimet temessétek mellém... Aztán mégsem, a velem egy gruppban induló, de eredetileg is az L túrát választó csajok értek utol. Állapotom ellenére felismertek. Már emelném a kezem üdvözlésre, de már csak a hóporfelhőt látom mögöttük. Továbbhajtottak, segítségnyújtás nélkül. Cserbenhagyás, sima ügy. Túrom magam tovább, már csak az életösztön halvány kis szikrája hajt, a remény, hogy túlélhetem. Az életre szóló testi és lelki sebesülésekkel már nem is számolok. Gyerünk! Puff! Elesek. Már nem küzdök, ha billen, már hagyom, hadd dőljek. Vagy inkább rogyok, mint egy tarkón lőtt vaddisznó. Kicsit pihenek, míg át nem ázik a gatyám. A cipőm már menthetetlen, felcsúszott a kamásli, a hólé lassan becsorgott, kívül-belül csurom víz. Ezt írta föl az orvos.

Elérem a település határát. Hurrá! Itt vagyok, megérkeztem, vége. Vége? Kismillió ember botorkál az utakon. Ide már eljutott a zombi-apokalipszis. Csak megyünk, megyünk, de meddig? Hol van már a cél? Egy centit se bírok tovább. A bokám meg a térdem tropa, az alap, de a forgók a lábamban meg a hajamban ugyanúgy fájnak. Hátam már rég beállt inas-pozícióba, az innen már ki nem hajlik soha... Még mindig megyünk. Mekkora település ez? Itt-ott kocsikba szállnak, félek, hogy nincs is cél, az utolsó csoport, akit követek, egyszer csak szintén autóba ül, én meg itt maradok Mátrafüreden örökre, megfagyva. Egy idő után táblát kapok (Így jár, aki túl sokat vállal) és majd tavasszal óvodáscsoportok tesznek a lábamhoz virágot.

Itt van, egy épület, mindenki afelé tart! Bemegyek, mintha ismerős lenne, háromszáz évvel ezelőtt innen indultam. Tornaterem. Már mondanám a hosszú túra alatt begyakorolt szövegemet, miért is nyergeltem át a kisebb távra, de kedvesek, segítőkészek, semmi gond, átírjuk az oklevelet. És már kapom is, jelvény, mágnes, Túró Rudi. Csak nem képzelik, hogy ennyi mindent elbírok ???

Köszönöm mindenkinek, hogy megismerhettem a túrát és feszegethettem kicsit saját határaimat. 34 kilométer, 1238 m szint, 8 és fél óra, 456 indulóból a 146-odik.