ozekifutó

Eljött a pillanat. Persze-persze, az ember dédelget ilyen álmokat, körmölgeti a képzeletbeli bakancslistáját, hogy igen, hát a Maratont, azt egyszer le kéne futni. Az egy ilyen mérföldkő, vagy mi. Egy csodapont. Ha azon átmész, akkor te vagy a szuperhős. Főleg, ha még nem is futsz. Azt még Mari néni is tudja, hogy 42 kilométer, az mérhetetlen táv. Iszonyú hosszú, ott már meg szoktak halni, meg miegyéb. Hát persze, én is gondoltam rá régebben, micsoda nagy szám lenne lefutni. Egy csomó film, meg regény szól a hősies hősökről, lefutották, megtették, amit megkövetelt a haza. Győztek. Ha máshol nem, hát saját maguk felett. Egy ilyen nekem is kell, hogy elmondhassam, én lefutottam. (tudom, most már azt is, hogy nem lefutottam, hanem teljesítettem...) Hogy tettem valamit, mert ez már VALAMI. És tudtam azt is, hogy ez számomra, a kanapéturistának, lehetetlen. Főleg így, öregedve, ötven felé közeledve. Jól van papa, ne szaladgáljon, inkább nézünk magának valami meleg takarót, meg egy kerekesszéket... Aztán jött ez a futkorászás, kicsiben, majd 10 - 20 - 30 km, egyre vadabb távok, lassan elkerülhetetlenné vált a szint-ugrás. Idén Zolival megbeszéltük, tavaszra meglehet, felkészülünk! Ok! Ezt ugyan egy-két félmaratonos plecsni bánja majd, de kapok helyette egy maratonost, az úgyis szorzós. Jól is ment, a hétvégéimet gyakorlatilag már teljes egészében a Római-parton töltöttem, szó szerint. 3,4 órákat futottam zsinórban, szoktattuk a távot a lábaimban. 30 km-t már álmomból felébresztve is lefutottam. (Emlékszel még a SPAR-ra? Ami ott gigászi küzdelem volt, mára alap-edzésre szelídült...)

...és eljött az idő. A Balaton Szupermaraton kis betétszáma lett az én Nagy Maratonom. Őrült jó választás, hisz

1. Szinte végig felfelé emelkedik az út

2. Ilyenkor akár havazhat is, de eső valószínű

3. Olyanokkal futsz, akik épp körbefutják a Balatont, te itt egy mütyür vagy csak

4. Nem körpálya, hanem A-B, ha föladod, még stoppolhatsz is vizesen, kimerülten...

Nem beszélve a logisztikáról, hol hagyod a kocsit? A rajtnál? És hogy mész vissza érte? A célban? Hogy mész a rajthoz? Szerencsére van Internet, FaceBook és egy csomó hasonszőrű futó, akik esetleg részt vesznek az eseményen, talán becsatlakozhatok hozzájuk egy transzportba. Sikerült is két nagyon kedves soproni lányt, Anitát és Enikőt megtalálni, akik felajánlották a segítségüket. Kiderült, ugyanaz az edzőnk. Szinte rokonok vagyunk :))) Mindent meg is beszéltünk, találka 8:30-kor, Füreden, oké! Mikor beszálltam hozzájuk, kezdtem lassan fejszámolni : 9:20-kor van a rajt, Badacsonyban, most 8:30, addig kb 50 perc...

- Őőő, neked mikor van a rajt?

- 10:20-kor, a FélBalaton és a Szuper később rajtol. Neked?

- Hát, 9:20...

- Ó, laza vagy! De ne aggódj, a GPS szerint 9:16-ra odaérünk! :)

Kezdtem magamban a bemelegítés definícióját lassan átfogalmazni... Ha úgy vesszük, a 42 km elején, mondjuk az első 10-est nyugodtan számolhatjuk annak... Közben utolértünk egy szép komótosan cammogó teherautót. 30-cal téptünk. Végülis, mivel az utolsó rajtzónából indulok, ha épp kiugrok a kocsiból, még elcsíphetem a végét... Előzünk. Anita a jogsiját veszélyeztetve nyomja a gázt. Meglepően nyugodt vagyok. Ahhoz képest, hogy a hetem jórésze a vécén ülve telt, enni és aludni sem tudtam a rajtláztól, sőt utolsó nap még egy végtelenített takonyfelhő is elkapott. Ezen a ponton már azon voltam, hogy el sem indulok, de Zoli-edző-bá ennél higgadtabb volt, és egy alapos orrspray-kezelést javasolt a halálos kórra. És az orosz zsebkendőt. Ok, azzal nincs gond, az mindig ment, csak a futófelsőm mintázata valahogy mindig 3D-s tőle...

Szóval e kalandos előzmények arra inspirálhattak volna, hogy épp fellforrt agyvízzel küszködve harcoljak a hányigerrel kombinált hasmenéssel, hideg verejtéket izzadva, de nem, lakonikus nyugalommal vártam a bizonytalan jövőt. Azért még az e-maileket átnézve, találtam egy újat : 9:40-re módosult a rajt! Ettől az infótól a kis Honda 130-ról 50-re lassított, és élve Badacsonyba jutottunk. :)

Így aztán fényévekkel a rajt előtt sikerült megérkezni, ami egy kicsit más volt, mint az eddig megszokott. Név szerint szólítottak, átfutottunk a rajtkapun, és kb 300 méterre dugtunk. Egy ujjunkon viselt kütyüt az arra kijelölt lyukba. Aztán mehetsz... És már benne is vagyok, nyakig a maratonban, hurrá!

Az első 10 km gyakorlatilag egy kellemes, felhőtlen lebegésben telt. Juhé, szállok, mint a madár, 5.25-ös irammal vágtázok, jól érzem magam, szép az idő, csodás a táj, nem fáj semmi! Persze, azért valahol mélyen, a még csendben szundikáló kisördög tudta, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű...

Taktikámat a következő tézisre alapoztam : "10-nél jól érzed magad? Lassíts! 20-nál jól vagy? Lassíts, 30-nál úgyis szarul leszel..." Meglepő, de tényleg így lett. Alapvetően a pulzust figyeltem, ami egész jól megállt 150-nél, ez egy tartható tempónak tűnt. Az első tízes : egy óra három perc. Szuper. előtte, 6 km-nél frissítés, kis iso jöhet. Kevéssel utána kínzó szomjúság. Hm. Nem szoktam szomjazni, mindig rendesen feltöltök. Úgy látszik, erre most jobban kell figyelnem. Checkpoint, 14 km. Egy víz, egy iso. Plusz egy banán, éhes is vagyok. Őrület. De jól vagyok, testileg, szellemileg ép. 20 km, kezd meleg lenni. Gyöngyöző, hideg kóláspoharak táncolnak a szemem előtt... Hess, ebbe a játékba ne menjünk bele! 2 óra 8 perc, a pulzust tartva kicsit lassulok, de még mindig egész jó. Fura izomfájdalmak, gondolom a hosszú, egyoldalú terheléstől. Megállok, lazítok a cipőmön (kezd szűk lenni a két számmal nagyobb futócipő) kicsit átmozgatok, amitől jobb lesz. Más bajom nincs, ez tök jó.

Közben utolérnek a SzuperBalatonisták, akik 40 perccel később rajtoltak. Sokaknak már két előző napi maraton (+10-20 km) van a lábában. Villámgyorsan elporoznak mellettem. Jellemzően párosan futnak, így tudnak beszélgetni... Aztán egyre sűrűbben jönnek. Ami a csúcs : meglátják a hátamon az "Első Maratonom" cetlit. "Hajrá! Kemény vagy! Jól nyomod első-maratonos!" Rengetegen biztatnak, leírhatatlan érzés. Lubics Szilvi, olyan gyors, szinte alig hallom : "Hajrá! Ügyes vagy!" Köszönöm :) Érzelmileg kezdek túlcsordulni. Mások : "Az első maraton a legjobb! - Jól nyomod! - Igyál sokat, maradj árnyékban! - Ugye, milyen szuper? És szép a táj is! - Nagyon jó vagy, már nincs sok!" és még sok-sok hasonló, egyszerűen nem tudok eleget köszönni, csak felteszem a kezemet, lassan már csak ennyire futja. De leírhatatlan, és rengeteg erőt ad.

A harmadik-negyedik állomáson már 3-4 pohárnyi ital a penzumom, lassan kezd a hasamban lötykölődő folyadékmennyiség kényelmetlenné válni. Viszont rekordidő alatt szívódik fel, nincs az a mennyiség, amit a következő ponton ne tudnék újra meginni. 28 km. Itt kezdek a távból besokallni, különösen akkor, mikor ráfordulunk egy szép hosszú emelkedőre... Ezer méter hegyre fel. Ilyenkor. Így. Durva. Kínok keserve. Nem tudom hogy, de fölérek. 30 km. Élek, és ez jó hír. 3 óra 18 perc, lassulok, ahogy kell. De még megy. 32 km. Ennyit futottam edzésen a legtöbbet. 34 km. Ennyit mentem önerőből gyalog valaha is a legtöbbet. Na, az is egy szép sztori volt.  Innentől a ködös jövő...

Frissítéskor már gyakorlatilag végigiszom az étlapot. Az asztal előtt egy zselészippantás, majd víz, aztán a gyönyörű azúrkék iso... Kóla, ez is jó, ebből kétszer. Ezek mik? Kalcium, magnézium. Jöhetnek, szépen sorban. Még egy banán, lefojtani. Kis közjáték : Egy lány berohan, szemmel láthatóan siet. A kulacsát teletölti az asztalon található magnéziumos vizekkel. Fut tovább. Az önkéntes fiú nem sajnálja tőle, csak utánaszól, bár már csak mi halljuk : Ilyen mennyiségű magnézium hasmenést okoz...

Mozdulok én is. Most már 1-1 kilométerben számolok. 35. Végtelen szenvedéseim közepette előveszem a szórakoztató matematikát : "Ha úgy vesszük, a távot feloszthatjuk négy részre, meg egy pindurka maradékra. És már az utolsóban jársz öreg, annak is túl a felén! (meg a pindurka)" Ja. 5+2. Az hét. "Csak hét??? Ugyan már! Hetet már lazán lefutsz, az semmi, ennél kevesebbért ki se lépsz otthon a kapun!" Ilyen vicces belső dialógusokkal szórakoztatom magam, mégsem nevetek. Nem értem. Még 5 km. Tihany. Momentán Tihany és Füred közt egy országnyi távolság dereng. Agyam újabb szegmense adja fel a szolgálatot, most már "Matematika - jelzős szerkezettel"-t játszok. "Már csak egy rövidke ötös!" "Aprócska négy kili!" "Egy törpe hármas!" "Egy semmi két km! Egy oda-vissza Duna-part röhögve!" "Mikroszkópikus 1!" Ilyenekkel préselem ki az uccsó energiákat, de a lefutandó táv ahogy rövidül, úgy magasodik egyre jobban fölém. A legvégső 500 méter már egy mesebeli óriás.

Aztán vége, szertefoszlik. Zoli a cél előtt integet, bíztat. De jó, hogy itt van! Bekanyarodok a célba, befutó. Itt vagyok, megcsináltam. Kegyetlenül elfáradtam, de állok, tudom mozgatni mindenem, semmim se fáj. Jó, a tudatom kicsit ködös... Valamit kérnek tőlem, valamit adnak a nyakamba, valahova valakik terelnek. Valaki kérdez valamit. Másodszorra felfogom : "Kérsz inni valamit?" Bólintok. Sört nyomnak a kezembe. Nem, ez asszem nem jó, mintha kocsival jöttem volna ide még a múlt idők hajnalán. Víz? Sok-sok víz, poharakban, gyönyörűen, végeláthatatlan sorokban, pont, ahogy a vízióimban szerepelt. Sorozathörpölés, most már bármennyit lehet, nem megyek sehova.

Győztem. Legyőztem magamat, a távot, a kishitűségemet, a pesszimistákat, a hitetlenkedőket, és a negatív hullámokat...